KELETKEZÉSÜNK
Időszámításunk előtti évekezredekben születtem, mindennek a kezdetén. Nagyon régen. Ti még nem is léteztetek akkor. Igazából nem is születtem, hanem egyszer csak felébredtem, mintha egy mély álomból zavartak volna fel. Sehol voltam, egy végtelen semmiben. Semerre se láttam, mégis körbenéztem. Mozdulatlanul száguldottam, talán lebegtem. Nem is tudom mit csináltam.
Kezdetben egyedül voltam. Csak szálltam, lebegtem a nagy semmiben. Egy idő után másokkal találkoztam, de ők nagyobbak voltak, így nem nagyon vettek számba. Aztán egyre gyakrabban történtek ismeretlenekkel való találkozások, egyre sűrűbb lett a semmi, többen léteztünk benne, már oly annyira, hogy nekikütköztem. Sajnos ezek kezdtek gyakori esetek lenni, így lassan megrongálódtam. De ekkor, csodák csodájára, valami odakeletkezett körém. Egy burok talán. Örültem, hiszen megvédett, s még az enyém is volt. Ezekután már nem voltak olyan káros hatással rám azok az ütközések.
Ez így mind szép és jó, de sajnos a baj valahogy velem maradt. A védőburkom, amire nagyon büszke voltam, kezdett önállósulni. Nem szakadt le rólam, még mindig körülvett és védett, de gonoszkodni kezdett velem, s lassan makacsságával kezdte átvenni a belső irányítást. Azt tett velem, amit akart: legtöbbször ütközésnél a fala széléhez taszított, hogy nekem fájjon az ütés, nem neki és a falának. Igen, ők már ketten lettek, továbbfejledtek. A sok csapódástól a széle megkeményedett, így túlérőben lettek, viszont magunkat még mindig én irányítottam, így sokszor álltam bosszút rajta, ami feldühítette.
Ez így nem mehetett tovább. Egyebet sem tettünk, csak egymást piszkáltuk. Én az idegenek felé irányítottam magunkat, ugyanis neki fájt az ütközés, viszont többször is rajtakapott, s ilyenkor a szélhez lettem tolva, majd rajtam csattant a fájdalom.
Egyezséget kellett kötnünk, hiszen kezdtük nagyon megutálni egymást, s nem akartuk a továbbiakban ezt folytatni. Megállapodásunk rám eső része abból állt, hogy igyekszem nem mások felé irányítani magunkat, hogy ne kelljen újabb fájdalmat elviseljünk, illetve burkom feladata az lett, hogyha véletlenül mégis úgy sikerül, hogy nekimegyünk egy idegennek, állni fogja a fájdalmat, hiszen ő azért jött létre, hogy védjen. Büszke voltam, hogy sikerült megegyeznünk, és hogy a továbbiakban nem kötekedtünk egymással.
Csak azzal nem számoltunk, hogy unatkozni fogunk. Általában nem egyeztünk, de unalmas időszakban kénytelenek voltunk egymásra hangolódni, így lassan megismerkedtünk, és jóban lettünk. Nem ért meglepetésként, amikor elmesélte, hogy szeret másokat bosszantani, s ha már alkalom adódott rá bevallottam, hogy én is így vagyok ezzel, ezáltal megalapozva jó kapcsolatunkat.
Az idők folyamán kiszélesedtünk, megnőttünk, oly annyira, hogy azon kaptuk magunkat, hogy nem mi csapódunk neki másoknak, a nagyobbaknak, hanem jönnek nekünk a kisebbek. Ezen csodálkoztunk először, de idővel erre építettük fel szórakozásunkat, illetve a bosszantás vágyának a kielégítését. Jókat nevettünk, amikor a kicsi, ügyetlen testecskéket nagy lendülettel löktük félre, messzire repítve azokat.
Egyszer viszont különös dolog történt.
Éppen észrevettünk a lassan lebegő idegent, tőlünk nem messze. Rögtön izgalomba jöttünk, már eltervezük hogyan közelítjük meg és repítjük messzire. Mellésomfordáltunk, és lendületet véve megindultunk felé. Furcsa volt, hogy nem kezdett el távolodni tőlünk, ahogyan a legtöbb testecske szokott, hanem ott maradt egy helyben. Nem fordítottunk nagyobb figyelmet erre az apróságra.
Amikor ott voltunk, hogy már ütközünk neki és taszítjuk arrébb, a mozdulatlan idegen nem elröpült, hanem belénk jött, átgázolt burkom falán és belénk ágyazódott.
Mintha sokk ért volna minket, úgy torpantunk meg! Még soha nem történt ilyesmi, hogy a burkom fala és közém kerüljön valaki. Először megdermedve néztük, próbáltuk felfogni hogy mi is történt valójában, majd amikor észbe kaptunk vitatkozni kezdtünk egymással, hogy kinek volt a hibája. Nem sikerült dűlőre jutnunk, hiszen mindketten hibásak voltunk, nem vizsgáltuk meg eléggé az idegent.
Ezekután azon kezdünk el töprengeni, hogy mi tévők legyünk.Valahogy ki kellett pakoljuk a mi terünkből, nem maradhatott velünk. Minden féle tervet kieszeltünk, kipróbáltuk azt is, hogy burkom kitaszít a szélhez, miközben én megragadom az idegent, s kidobjuk, de nem sikerült. Több ötlet is született, mégis az első tűnt a legésszerűbbnek, ezért újra meg újra nekiestünk. Volt olyan, hogy egy nagyon kevés kellett ahhoz, hogy végre kidobjuk, de az idegen fürgébb volt, s kicsúszott a taszításom elől. De csak nem adtuk fel.
Az egyik próbálkozásnál valami ilyesztő történt. Éppen magamhoz szorítottam, burkom a széle felé kezdett tolni, és amikor ott voltam, hogy végre kidobom, nem szállt le rólam!
Rám tapadt!
Nagyon megijedtem, össze-vissza kezdtem el mozogni, fejvesztve csapódtam neki burkom falának, megindultam és leálltam, előre és hátra mozogtam, jobbra meg balra, minden féle mozgást kipróbáltam, csakhogy ne élősködjön rajtam az az idegen. Legszívesebben meg sem álltam volna, csakhogy burkom is megijedt a reakciómtól, ezért kénytelen volt megállítani valahogyan. Lihegve torpantam végül meg, rettegve nézve a rám tapadó testecskére. Burkom nyugtatni próbált, megígérte, hogy valahogyan eltávolítjuk majd, de hallottam a hangján, hogy nagyon bizonytalan.
Egy ideig aztán csendben maradtunk, nem beszélgettünk. Én megpróbáltam pihenni, hiszen nagyon elfáradtam, burkom pedig erősen töprengett.
Elszenderedtem. Észre sem vettem, hogy az idegen lassan lassan terjedni kezd rajtam, amíg végül be nem fedett. Amikor megébredtem teljes sötétben voltam. Mintha fel sem nyitottam volna a szememet. Féltem. Nem tudtam mi történik, burkomra gondoltam, reméltem, hogy észrevette a változást.
Egy idő után mintha felébredtem volna, pedig tudtam, hogy nem aludtam. Nem tudtam mi történt az idő alatt, amíg nem voltam magamnál, de azt észrevettem, hogy valami megváltozott. Az idegen már nem fedett be teljesen, így újra láthattam, viszont még mindig rajtam maradt, de más alakot öltött. Kettő lett belőle, és fura réteges formát vett fel, s az egyiknek a felületén valami pöttyös izécskék voltak. Fura volt rájönnöm, hogy sok ideig nem voltam eszméletemnél, s ez idő alatt burkom s a belőlem kiálló idegen összebarátkoztak, így kellemes hangulat uralkodott a térben ébredésemkor.
(Évekkel később.)
Sok idő, forgalmas év telt el azóta, hogy az az idegen belénk hatolt. Azóta még többen lettünk, és mindannyiunknak lett egy neve, hiszen nem vagyunk többé idegenek egymásnak. Kezdeném a legelsőnek érkezőkkel, aki rajtam élnek, Sima Endoplazmatikus Retikulum és Durva Endoplazmatikus etikulum, de mi csak SER-nek és DER-nek nevezzük őket. Rögtön utánuk érkeztek a peroxiszómák és a lizoszómák, őket egy "csomagban" talátuk, majd mitokondrium és golgi-készülék. Ő azért kapta neve mellé a készülék szócskát, mert olyan bonyolultan néz ki, mint egy labirintus. Utána centroszóma következett, és végül pedig, az ősök neve, pontosabban a burkom a citoplazma nevet kapta, és annak fala pedig a sejthártyát. És mi együtt vagyunk a sejt. Nem tudom honnét jött az ütlet, de nekem tetszik, s így most együtt boldogan élünk, amíg meg nem halunk!
U.i.: Az én nevem sejtmag. Magamat mindig kifelejtem.
